Chapter 2th - Piano

Lassan, sajgó lábakkal lépkedtem lefelé a lépcsőfokokon. Sötét volt és hideg. A zajokat egyre közelebb hallottam, majd hirtelen megálltam. A nagyon kicsi fényben kirajzolódott egy ember alakja. A dobozok között keresgélt valamit. Észrevett, felém kapta tekintetét. Ahogy kiegyenesedett és közeledett, felsikítottam.
– Nyugi már, csak én vagyok! – a hangjáról azonnal felismertem.
– Ashton, mi a francot keresel itt? – néztem rá rémülten.
– A régi dobverőimet kerestem. – rántotta meg a vállát mosolyogva, miközben a dobozok felé mutatott.
– Oh. – sóhajtottam. – Segítek. – mosolyogtam. A falhoz sétáltam, a villanykapcsolót kerestem, amit nehezen meg is találtam. Miután felkapcsoltam a villanyt, odasétáltam a dobozokhoz és keresgélni kezdtem, míg' Ashton a szoba másik végében lévő kupacnál kutakodott. Vagyis azt hittem, ugyanis a fiú sehol sem volt...

– Ne szórakozz! – mosolyogva fordultam a dobozokhoz, majd kezdtem keresgélni. – Komolyan Ash, ez nem... – kezdtem bele, de egy fura hang megállított. Mégpedig a sarokban elhelyezkedő poros, régi zongora hangja. Tekintetem az említett tárgya helyeztem, de senki sem ült ott.
– Állj le! – morogtam. – Ashton, hagyd abba! Ez nem vicces! – kiabálásba kezdtem, akár egy őrült. Hirtelen minden abbamaradt, csönd lepte el a pincét, csak a halk lélegzetvételemet lehetett hallani. Hátborzongató volt.
– Ashton? – suttogtam a zongora felé bámulva. Hirtelen hatalmas ajtócsapódást hallottam, valószinűleg a pince ajtaja volt. Megugrottam, majd felrohantam a lépcsőn. Senki sem állt ott, viszont az ajtó zárva volt. Próbáltam minél erősebben ráncigálni a kilincset, de sehogy sem sikerült kiszabadulnom. Minden elsötétült. Csak nem meghaltam?

Deja Vu érzés töltött el, miközben sétáltam. Michael mellettem néma volt. Vaksötét volt, viszont amikor pár autó elhajtott mellettünk, a lámpájuknak köszönhetően láttunk is valamit.
– Vigyázz! – kaptam el a fiú karját, és húztam le az úttestről, ugyanis egy autó majdnem elcsapta. A sofőr hozzánk vágott pár szép szót szerencsénkre... Megálltam, de Mike nem vette észre, ezért ment tovább. Utána szóltam, mire felkapta a fejét és megfordult. Közelebb lépett hozzám. Furán nézett engem, majd megszólalt.
– Chloe, miért csinálod ezt? – nem válaszoltam.
– Félek. – suttogtam, mire értetlenkedni kezdett. – Itt van. – motyogtam a háta mögé nézve. – És téged akar.
Amit mondtam, nem hazugság volt. Éreztem, hogy valaki, esetleg valami itt van. És minta elakarta volna venni tőlem. Michael nevetni kezdett.
– Nagyon jó színész vagy! – mosolyogva és elismerően nézett engem.
– Nem viccelek, Michael!


– Chloe! Ébredj! – rángatta valaki a vállam, mire nehezen, de kinyitottam a szemeim. Hirtelen felülve lefejeltem Michaelt, mire ő felnyögött. 

– Ashton! – pattantam fel, majd rohantam az ajtóhoz. Átlépve Michael szobájának küszöbét, neki ütköztem a keresett srácnak. – Ashton, a frászt hoztad rám! – borultam az említett nyakába, aki értetlenül bámult engem.

Chapter 1th - He Wanting You

– Hülye, idióta, nyomorult! – vitázott Ashton a plüsspingvinjével, míg' én a telefonomat nézve vártam Chloe hívását.
– Ashton, nem hall téged. – szólt Calum az említettnek unott hangnemben, de nem volt képes felnézni rá, miközben hozzá beszélt.
– Dehogynem, akkor nem fintorogna így! - mutatott grimaszolva a plüssre, mikor Luke belépett az ajtón.
Senkit sem zavartatta az érkezése, én és Calum ugyanúgy nyomtuk a telefonunkat, Ashton még akkor is a pingvinnel civakodott. Pár perc múlva, mikor Luke nyitni akarta a száját, megszólalt a telefonom csengőhangja, a kijelzőn Chloe mosolygós képe díszelgett, alatta a nevével.– És most kuss legyen! – szóltam mindenkinek, mielőtt felvettem.
– Szia, Chloe! – üdvözöltem kedvesen.
– Nagyon gyorsan ide kell jönnöd. – hadart kétségbeesetten.
– Mi a baj?
– Egy kibaszott hulla van a házban. – válaszolt, mire kitágult szemekkel néztem, az arcom sápadtabb lett, mint eddig.
Felpattantam, a kocsim felé száguldottam. A srácok követtek, Ashton az anyósülésre, Cal és Luke hátulra. A gázra tapostam. Ashton, négy méter után rám szólt, hogy ne hajtsak olyan gyorsan, de nem igazán érdekelt. A kíváncsiság és az aggodalom egyszerre kavargott bennem. Pár perc múlva már a ház előtt voltunk, ahogy Chloe is. A járda szélén üldögélt. A webkamerán keresztül mindig mosolygós volt, vagy legalábbis annak tűnt, de gyönyörű arca ijedt volt és kétségbeesett. Emlékszem, amikor először találkoztunk. Akkor sírt. A parkban voltam, szokás szerint a hintán üldögélve figyeltem, ahogy a velem egykorúak labdáznak. Aztán hirtelen a semmiből előjött Ő. Hosszú, szőke haja feje tetejére volt gumizva, világoskék ruhája kiemelte a szeme színét. Szipogva ült le a mellettem lévő hintára, s lehajtotta a fejét. Nem volt bátorságom megszólítani, s pár perc múlva hangosan zokogni kezdett. – Hé, mi a baj? – leugrottam a hintáról és közelebb léptem hozzá. Felemelte a fejét, mélyen a szemeimet fürkészte. Mintha mondani akart volna valamit. Tengerkék szemei a dühöt, a félelmet és az aggodalmat sugározták. Hirtelen felpattant és elfutott. Ez volt az első találkozásunk... Napok múlva anya teljesen bezsongott, azt mondta vendéget vár. Vállat rántva a szobámba rohantam és a piros vonatommal játszottam. Nem voltam meglepve, anya nagyon kedves volt és ha új szomszédunk volt, akkor azonnal áthívta egy vacsorára vagy ilyesmi. Viszont arra nem számítottam, hogy Chloe és az anyukája fog hozzánk jönni. Persze, akkor még a nevét sem tudtam. Vacsora közben végig próbáltam vele felvenni a szemkontaktust, de ő lehajtotta a fejét. Mai napig sem tudom, miért sírt...
– Állj fel! – nyújtotta a kezét Ashton Chloénak. – Mi történt? – kérdezte a lánytól, miután már a bejárati ajtó felé mentünk. Chloe kereste a szavakat, de nem tudott megszólalni, ezért megtettem én.
– Egy kicseszett hulla. – mondtam, mire Chloe bólintott. – De hol? – néztem a lányra, aki előre ment, mi pedig követtük őt. Az emeleten vezetett, ott rámutatott egy ajtóra.
– Ott van. – suttogta.
Nagy levegőt véve az ajtó elé álltam. Lassan a kilincs felé nyúltam, mire Calum félrelökött és egész egyszerűen csak kinyitotta. Semmi. Nem volt ott semmi.
– Itt nincs semmi. – nézett furán Chloéra Cal.
– De... De ott volt! – mutatott a plafonra. – Oda volt felkötve!
– Mondd csak, aludtál vagy ettél te valamit? Esetleg valami gyógyszert vettél be? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel Luke.
– Nem vagyok bebogyózva. – vágta rá egyértelműen. – Mondom, hogy ott volt egy kikúrt hulla.
– Oké, szerintem hagyjuk. – vágtam közbe, majd Chloe mellé léptem és átkaroltam a lányt.
– De nem! Komolyan azt hiszitek, hogy képzelődtem? Miért nem hisztek nekem? A kontaktlencsém is a helyén van!
Chloe az a természetű lány, aki addig küzd az igazáért, amíg csak lehet, így a vita még ment bő tíz percig. Én igazából csak kapkodtam a fejem és némán hallgattam őket. A lány nem szokott kitalálni ilyesmiket, igenis komolyan vette az ilyen dolgokat. Sosem ment bele a szellemidézésbe és az ilyesfajta dolgokba. És a kislányos „ csokit szeretnék ” szemeinek köszönhetően én sem. Ezért sosem sikerült idéznünk semmilyen nem létező lényt.
– Éhes vagyok. – szóltam ismét a vitába, hátha abbahagyják.
– Öh, én is. – bólintott rá Chloe.
Ashton felvetette az ötletet, hogy menjünk el egy kajáldába, és így is tettünk. Az út szokatlanul csendes volt. Luke, mint szokás szerint, az ajakpiercingjét harapdálta, Ashton csak bámult maga elé, a kezeit zsebre téve, Calum próbált párszor valami érdekes témát felhozni, de nem igazán sikerült neki. Chloe belém karolt és agyalt. Erősen agyalt.

– Min gondolkodsz? – súgtam oda neki, mire felkapta a fejét és majdnem lefejelt. 

– Pontosan tudod. – válaszolta halk hangon. Igen, sejtettem, hogy a „ szellem van a házban ” témán agyalt. – Te hiszel nekem? 

– Nem tudom. Sóhajtott és nem szólt többet. A Mcdonald's volt a legközelebb Chloe házához, így egyértelműen oda mentünk. Mindenki rendelt. Calum szemezett a csajjal a pénztárnál, de ez nem volt túl meglepő. A legtöbb nő neműt végig mérte, Chloe is közéjük tartozott, csak a többivel ellentétben Ő nem vette észre, hogy Cal a hátsóját leste. Az egyik legszimpatikusabb asztalt elfoglaltuk, ami az ablak mellett volt. Luke a jobb oldalamon, Chloe a balon, velem szemben Ashton ült, mellette pedig Calum. 

– Azt még megeszed? – kérdezte teli szájjal Calum Chloét, miközben a lány maradékára mutatott. 

– A tiéd. – tolta el magától a tányért, majd nézett az ablak felé.
– Mi olyan érdekes arra? – mosolyogtam rá, mikor már vagy 5 perce csak bámult ki az ablakon.
Némán rám nézett. Szemei semmit sem ábrázoltak. Felállt és az kijárat felé ment, de még visszanézett rám és várta, hogy észbe kapjak és menjek vele. Bólintva felálltam és utána mentem, a többieket otthagyva.
– Hol vagyunk? – kérdeztem húsz perc séta után. Igen, én laktam ott születésem óta, de ő jobban tudhatta, ugyanis ő vezetett.
– Nem tudod? – megráztam a fejem, mire sóhajtott. – Mindegy.
Már elég sötét volt és hűvös is. Lehajtott fejjel sétáltam előre.
– Vigyázz! – húzott le az útról a lány kiabálva, ha nem teszi, elüt egy autó. Természetesen a sofőr visszaordibált pár igen szép szót, de nem igazán törődtem vele. – Állj meg! – hallottam magam mögött Chloe hangját. Felé fordultam és közelebb léptem hozzá. Furcsán néztem le rá.
– Chloe, miért csinálod ezt? – suttogtam, közel az arcához. Nem válaszolt semmit. Néma csönd. Nem a kínos csönd, hanem a „ valami kibaszott fontos dologról nem tudsz ” féle csönd.
– Félek.
– Mi? Mitől? – értetlenkedtem.
– Itt van. – motyogta, miközben a hátam mögé nézett, semleges arckifejezéssel. – És téged akar. – tette hozzá suttogva. Lassan megfordultam és...

Chapter 0th - Fuckin' dead

A sárga szín jármű lassan leparkolt a hatalmas, fehér ház elé. Türelmesen nyújtottam a sofőr felé a, legalábbis számomra, megfelelő összeget, de nem vette el tőlem, hanem szúrós tekintettel bámult engem. Összeráncoltam a szemöldököm, s mikor végre eljutott az agyamig, hogy többet szeretne, még pár dollárt előhúztam a zsebemből és műmosollyal az arcomon vártam, hogy elfogadja. Kikapta a kezemből, megköszöntem, majd hangosan becsaptam az autó ajtaját, miután kiszálltam. A pasas gyorsan elhajtott, míg' én mosolyogva néztem meg a ház minden egyes szögletét. A szél erősen kapott a hajamba, ezzel feleszméltem és a ház bejárati ajtaja felé indultam. A kulcsomat már a repülő a kezemben szorongattam. A tudat, hogy egyre messzebb voltam Franciaországtól, jó érzéssel töltött el, nem pedig honvággyal, vagy ilyesmi. Voltak barátaim, akik ott, Sydneyben éltek, ezért is választottam ezt a helyet. Sokat segítettek a költözéssel kapcsolatos dolgokban, amiért hálás voltam. Miután a gyönyörű, türkiz szobába léptem, el kellett szomorodjak, ugyanis a helyiség tele volt kartondobozok sokaságával. És még csak a nappaliban voltam! Kikerülve a kisebb-nagyobb kupacokat, a konyhába sétáltam, ami szerencsére teljesen üres volt, leszámítva a bútorokat. Tovább mentem, a következő szoba nem más, mint az étkező volt. Kicsit fura érzés volt bele gondolni, hogy ez az egész az enyém, ugyanis Dijonban csak egy piciny házban éltem és nem voltam hozzászokva a hatalmas terekhez és a modern bútorokhoz. A lépcsőn gyors léptekkel rohantam fel. Az emeleti folyosó bal oldalán három, a jobb oldalán négy ajtó helyezkedett el. Baloldalon a legutolsó nyitva volt és sötétség uralkodott a szobában. Villanás a fejem fölött. Puskalövésszerű pukkanás: egy villanykörte aludt ki sisteregve. Hogy miért volt felkapcsolva a lámpa? Nos, a felső emeletről hiányoztak az ablakok. Vagyis a szobákban voltak. És hogy miért nem ugrottam szaltót ijedtemben? Mert 1) nem igazán rémisztő, 2) a balszerencse üldöz engem. Legalábbis akkor azt hittem... Összesen három hálószoba, kettő fürdő és egy amolyan tárolásra használt kis helyiség. Az utolsó szoba küszöbét léptem át, s miután felkapcsoltam a villanyt, sikítva ugrottam vissza. Nem kellemes (és nem is mindennapi) látvány, ha egy lefagyasztott holttest lóg az új házad egyik miniszobájának a plafonjáról...  A lépcsőn úgy száguldottam le a lépcsőn, mint a villám, miközben Michael telefonszámát tárcsáztam.

– Szia, Chloe! – üdvözölt vidáman Michael a vonal másik végéről.
– Nagyon gyorsan ide kell jönnöd. – lihegtem a készülékbe, miközben egyik kezemmel a térdemre támaszkodtam.
– Mi a baj?
– Egy kibaszott hulla van a házban.